”Télire eltett mosoly” – koncertközvetítés

Helyén a gitár, a kottatartó, a szék, az állvány, a mikrofon,

Ha minden készen áll, a kezdés egyszerű, mint egy pofon.

Az első percben elmondom, hogy meghatottan ülök a közönség előtt (és tényleg), meg hogy közben tudom, nem az én feladatom ebben a helyzetben meghatódni, úgyhogy a következő egy órában majd igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni annak érdekében, hogy én hassam meg a közönséget, és ne ő engem. (Ezzel, mintegy eleget téve a captatio benevolentiae követelményének, indulhat maga a koncert.)

Weöres Sándor: Buba éneke. Egy csecsemő gondolatait halljuk. A harmadik szakasz kezdeténél (“Ó, ha csillag volnék…”) beugrik, hogy a sztárrá válás vágyának allegóriájaként értelmezhető ez a rész.

Mivel a közönség (és főleg az egyik rendkívül aranyos kisgyermek az első sorból) azt állítja, hogy tud titkot tartani, suttogva indítom Csík Mónika Titok című versét. Vicces, hogy a dal szerint “a fociban igazi őstehetség” lennék, ennél azért valamivel nagyobb igazságtartalma van annak a résznek, hogy “az izomerőm végzetes”.

A korai sötétedésre való tekintettel egy altatódal belefér a műsorba (Tóth Krisztina: Altató).

Őszi versek következnek, amelyek mind előre utalnak a télre.

“Didereg a falevél, ide-oda kószál

Tarka szelek kavarognak.”

Zalán Tibor: Rózsa a Holdon verse után következhet az a vers, amelynek egyik sora a koncert címét is adta (Miklya Zsolt: Somhatalom). Bíztatom a közönséget, hogy kapcsolódjon be a dúdolásba. És szerencsére a bíztatásnak van eredménye. Mondtam én a Paprika rádiós interjúban, hogy mindenki énekelni fog a koncertemen. 🙂

A közönségnek meg kell fejtenie egy találós kérdést 

“Zöldes héja illatos,

fent karcsú, lent pocakos.

Magas fáról leveheted,

a hasadat megtömheted.”

– ahhoz, hogy a következő dal elhangozzék.

Az egyik legfiatalabb néző mondja is a megfejtést.

Szabó T. Anna: Körtészet című, jól megérdemelt verse után még egy őszi dal következik, kettő az egyben (Bozók Ferenc: Monoton és Fecske Csaba: Nézheti más verseiből egy dal lett).

Miután bevallom, hogy aznap írtam a következő dalt, elénekelem Kovács András Ferenc Csillagcsengő versét – teljesen másképp, mint ahogy reggel kitaláltam. Szerencsére sikerül hangnemben maradnom.

Interaktív pillanatoknak nézünk elébe, a közönség vonyít, és üvöltök, jó kis kórust alkotunk együtt Kányádi Sándor Farkas című versének apropóján.

A koncert legszomorúbb verse (József Attila: Íme, hát megleltem hazámat… – részlet) után leteszem a gitáromat, és a közönség lesz a kíséretem (Oravecz Imre: A szobában tavasz van). A nézők folytatják a dalt, mikor már éppen abbahagynám. Engedek a kezdeményezésnek, és örülök az együtt zenélésnek.

Két Varró Dániel vers következik (részletek az SMS-versekből, De mit vesződöm én…) Meglepődöm, mikor hallom, hogy a közönség velem együtt énekli az elsőt.

(Ez a felvétel egy másik koncerten készült.)

Egy rendhagyó szerelemről énekelek a következő percekben, és rájövök, olykor viccesen találkozik a költő neve versének címszereplőjével (Rigó Béla: A szerelmes giliszta).

A közönség reakcióján felbuzdulva közbeékelem Kányádi Sándor Káposztás versét a műsorba (a nagy lendületben elfelejtem bemondani a költő nevét).

Aztán jöhet a levezetés: egy igazi adventi vers (Juhász Gyula: Rorate) és Dsida Jenő ünnepélyes Templomablak című verse.

Készültem ráadással, és a közönség viccesnek találja, hogy ezt be is jelentem. Szilágyi Domokos Ha nem vagy itt… verse után még egy ráadás, de ezúttal kicsit más jellegű, ugyanis nemcsak szellemi táplálékkal készültem a koncertre. A második ráadás tehát (a csevegés ekkor már egyenesen ajánlott): karácsonyi sütemények, bor és üdítő.

A koncertem kapcsán megjelent interjút itt olvashatjátok.

Reklámok

„Télire eltett mosoly” – koncert a Váróteremben

Szeretettel várlak benneteket, kicsiket és nagyokat egyaránt, „Télire eltett mosoly” című koncertemre 2013. december 15-én, vasárnap 17 órától a Váróterembe (Brassai u., 5-ös szám, Kolozsvár).

XX. századi és kortárs költők verseiből fogok énekelni. A tél, az ünnep kiemelt szerepet kapnak ezúttal. Gyertek! 🙂

Versünnep

2013. nov. 23., Talentum Református Iskola díszterme

Nagyon szépnek találom a kolozsvári Talentum Református Iskola ötletét, melynek értelmében többnyelvű szavalóversenyt szervezett. Örömömre meghívtak énekelni a rendezvény gálájára. Persze igazodnom kellett a verseny szellemiségéhez, vagyis az volt a szervezők kérése, hogy ne csak magyarul énekeljek. Szerencsére az énekeim között vannak román nyelvűek is, igaz, korábban sosem énekeltem ezekből nagyobb közönség előtt. Itt volt hát az alkalom, hogy ebben is kipróbáljam magam.

93 gyermek gyűlt össze a Versünnep elnevezésű eseményre. Nem voltam tanuja, mikor a gyermekek magyarul, románul, németül, angolul elmondták verseiket, a műsorom alatt viszont nagyszerű volt megtapasztalni, ahogy együtt “mozgott” ez a több iskolából érkezett közönség. A gyermekek bátran bekapcsolódtak, szívesen énekeltek velem együtt. Igazi öröm volt ott lenni. Nem utolsó sorban kedvet kaptam, hogy bővítsem a román énekeim sorát.

Ezúttal is köszönöm a meghívást Szabó Ágotának, a hangosításért nagyon hálás vagyok várótermes kollégámnak, Vetési Nándornak (ő készített az alábbi fotókat is, miközben hangosított). És köszönetet mondok mindenkinek, aki jelen volt a koncerten. Bízom benne, hogy még találkozunk.

A Versünnepről megjelent cikk itt olvasható.

Bánk bán? Jelen! turné

A Váróterem Projekt blogjára írt bejegyzésem. 🙂

Próbálom felidézni az elejét. Kissé nehéz. A turné dús élményanyaga valahogy elnyomja az indulással kapcsolatos emlékeimet. Pedig kétségkívül elindultunk, és igen, most már dereng, ahogy pakolunk az autóba, és a gitárt, a kongákat meg a tojás shakereket sem hagyjuk Kolozsváron, biztos jól jönnek majd. Persze, hogy jól jönnek, a következő snitt: az autóban bömböl a zene, kezemben az egyik shaker, a másik shaker sem gazdátlan (kongák nincsenek kéznél, hogy mifenének tettük őket a csomagtartóba?)

Darina. Nándi pacallevest rendel. Meg Zsolt is. A különbség, hogy Nándi ezt minden nap rituálisan megismétli. Ez is, meg sok egyéb részlet is arra utal, hogy ünnepnapok láncolataként éli meg a társaság a turnét. Persze azzal a megjegyzéssel, hogy van, amikor az ember ünnepnapokon is dolgozik. Tizenöt előadás négy nap alatt. Ehhez még hozzáadódik négy darab egy órás beszélgetés a diákokkal (az én feladatom volt vezetni ezeket). A pacal- meg egyéb leveseket, az ízletes, “méretes” ételeket egyfajta jól megérdemelt jutalomként fogyasztottuk napi három, illetve inkább négy lejátszott előadás után.

Rögtön első nap zsinórba ment le a négy előadás egyenesen a mélyvízbe alapon. Ez Gyergyószentmiklóson történt, ahol érkezésünkkor arra lettünk figyelmesek, hogy az egyik terem ablakaiból osztálynyi kíváncsi szempár figyel bennünket, majd, mikor a tanár feltehetően fegyelemre inti a diákokat, minden fej a tábla felé fordul. De néhány másodperc múlva újra a társulatunk a figyelem középpontja. Aztán nemsokára ott állunk előttük (illetve én csak lélekben, fizikailag a diákok között ülök), és hamar egyértelművé válik, ezek a diákok tényleg kíváncsiak ránk, vevők az előadásra, az interakcióra.

Részlet az előadás szórólapjából

A következő állomás Kézdivásárhely, ezelőtt a többségnek Szentgyörgyön kell aludnia. A Teint nem hagyjuk ki. Aki elsőnek ér haza, az abban a privilégiumban részesül, hogy találkozik egy fegyveres őrrel, aki nem sokkal azután érkezik, hogy elindul a riasztó. Az őr érkezéséig, fent nevezett személy nyugodtan lezuhanyzik, kényelembe helyezi magát, mintha csak vendéget várna. Aztán a fegyveres őr másnap is eljön, mert a riasztó másnap is beindul, nem is egyszer, de akkor is, mikor az őr maga lép be az épületbe.

Bár nem voltam egyszer sem jelen az őr érkezésekor, elképzeltem, ahogy lazán besétál az ajtón. Ugyanazt a természetességet láttam magam előtt, ahogy a színészek besétálnak kezdéskor a diákok terébe. Nem akarom nagyon erőltetni a párhuzamot, hogy a társulat is őre valaminek, meg hogy a mi gesztusunk is szokatlan lehet, de azt hiszem mégis erőltetni fogom, mert ennek kapcsán elmondhatom, mennyire megerősített bennünket ez a turné, hogy olyan volt akár egy edzés, hogy rádöbbentünk, vannak színházi fegyvereink, amik sokszor nagyon jól sülnek el, hogy a csapatszellem remekül munkál a társulatban (a kiemelésekkel mind a párhuzamot erőltettem, hogy ti. mi vagyunk a Váróterem Security).

Kézdin a diákok valósággal rajongtak a színészekért. Első nap a Református Kollégium diákjai szerencsésebbek voltak, ott a színészek is részt vettek az előadás utáni beszélgetésen (mint annyiszor, most is bebizonyosodott a színészekről, hogy, saját bevallásuk szerint, nagyon jó a humoruk, nem mellesleg sok színházi kérdésbe bepillantást nyerhettek a diákok), a Bod Péter Tanítóképzőben tartott beszélgetésen nem lehettek jelen (ekkor már a Református Kollégiumban játszottak), viszont a diákok számos üzenetet küldtek nekik, amelyek mind értékes bizonyítékai, hogy a diákok szerették, amit (akiket) láttak. Második nap a Nagy Mózes Gimnáziumba mentünk. Nagyon nagy szeretettel és lelkesedéssel fogadtak bennünket, igazi élmény volt ott lenni.

A négyfalusi szállásunk kisebb Paradicsomnak bizonyult. Ezúttal is köszönjük a szíves vendéglátást a Magdó családnak. Este főszerephez jutnak a hangszerek, és nem utolsó sorban Levi, akinek a szülinapját ünnepeljük. A másnapi előadás fogadtatása tetézte ott tartózkodásunk kellemes voltát. Nagyon nyitottak voltak a diákok, az előadás zárómomentuma különösen beszédes. A Bánk bán? Jelen! azzal zárul, hogy II. Endre a közönség felé fordul, és arra kéri a nézőket, hogy ítélkezzenek. Amnnyiben ártatlannak találják Bánkot, ejtsék földre azt a krétadarabot, amit a színészek kiosztanak mindenkinek, aki bűnösnek találja Bánkot, az dobja meg krétával. Az általam eddig látott előadásokban még nem tapasztaltam akkora krétazáport, mint Négyfaluban. A diákok még az eldobott krétákból is felkapkodtak néhányat, hogy még egyszer megdobják a szereplőt. Persze összetett a pszichológiai háttere egy ilyen pillanatnak (ennek egyik vetülete, hogy sokszor azért nem dobja meg senki a szereplőt, mert a diákok inkább nem szegik meg az íratlan iskolai szabályt: nem dobálunk krétával, és fordítva, azért alakulhat ki krétazápor, mert végre megszeghető egy írtalan iskolai szabály), de bárhogy is, hihetetlen ereje volt akkor és ott a diákok ítéletének. Az előadást követő beszélhetésen kiderült, hogy a jelen levő középiskolás diákok mind olvasták a Bánk bánt, a drámával kapcsolatos kérdéseim közül egy sem maradt megválaszolatlanul.

Utolsó állomásunk Brassó volt, ahol valamivel visszafogottabb volt a közönség, és nem titkolható tény, hogy elfáradt kissé a társaság a tizenötödik előadásra, mindent összevetve azonban a (csapat)építő, élménydús turnénak a zárópillanatai is szépek voltak, ahogy a mellékelt kép azt igazolni hivatott.

Végezetül elnézést kérek azoktól, akik szerint túlzásba vittem a “körmondatozást” ebben a cikkben, valahogy hangot kellett adnom a lelkesedésemnek, meg annak, hogy mennyire jól éreztük magunkat a turnén, továbbá elnézést kérek azoktól is, akiknek szemet szúrt, hogy néha jelen időbe váltottam át, látszólag talán teljesen indokolatlanul, de sok momentum még mindig úgy él bennem, mintha most történne. Legvégül, de nem utolsó sorban ezt a bejegyzést Sipos Krisztinának ajánlom, nem azért, mert megígértem, hogy neki fogom ajánlani, hanem hogy a fenti élményekben ilyen módon ő is részesedjék.

Bertóti Johanna