77 megzenésített vers egy szuszra

2017. április 9. – 77 megzenésített vers egy szuszra, Bertóti Johanna dalmaratonja, ZUG (Traian u., 40-42. szám, Kolozsvár)

A dalmaratonról Tasi Annabella írt beszámolót a Maszolnak.

Photo: Bethlendi Tamás https://www.facebook.com/bitsphoto

Fotó: Bethlendi Tamás

 

Ön-interjú a dalmaratonom kapcsán 🙂

Hogyan született meg a maraton ötlete? Mennyit készültél?

Azt hiszem, idén (2017-ben) pattant ki a fejemből a gondolat. Olyan fajta ötlet volt, ami nem tűrt halasztást, ami nem hagyott nyugodni (aludni). Tehát minél hamarabb meg szerettem volna valósítani. Először úgy gondoltam, hogy mindegyik megzenésítésemet elénekelném, és hogy nem kellene nagyon sokat várni a terv megvalósításával, mert végül annyira felgyűlnének a dalok, hogy nem tudnám egy koncert keretén belül elénekelni őket. 😛 Végül 77 dal mellett döntöttem.

Nem maradt sok idő a tulajdonképpeni felkészülésre, mert, egyrészt, amint mondtam, siettettem a megvalósítást, és nagyon felgyűltek a teendők, a fellépések a maraton előtt. Másrészt erre a maratonra, ha nem is tudatosan, de régóta készülök. Mondhatni minden eddigi koncertem és minden eddigi próba a felkészülés részét képezték.

Adódtak-e nehézségek a felkészülés illetve a megvalósítás során?

Persze. Egy enyhe, de annál kitartóbb megfázással küszködtem a fellépés előtti néhány hétben. Úgy éreztem, ezt képtelen vagyok kontrollálni, és hogy amit felépítettem, egy-kettő szétrombolhatja egy ilyen tényező. Aztán, mintha csak ki lett volna számítva, a maraton napjára meggyógyultam, és nem érződött a hangomon, hogy gond lenne. A hűléstől függetlenül is tartottam attól, hogy a hangom nem fogja bírni azt, aminek kiteszem, hiszen volt már olyan, hogy berekedtem egy lényegesen rövidebb koncert alatt. Attól is tartottam, hogy a sok gitározástól az ujjaim mondják fel a szolgálatot. Végül sem a hangommal, sem az ujjaimmal nem volt különösebb gond, viszont rájöttem, hogy szinte öt órán keresztül nem egyszerű dolog koncentrálni. 🙂

Szinte öt órát tartott ezek szerint a maraton…

Szinte, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy szüneteket is tartottam. Nem az volt a cél, hogy kiénekeljem a lelkem, hanem, hogy jól érezzem magam, és másoknak is örömet szerezzek. Hogy felszabaduljak…

Ez sikerült? (Bocs, hogy a szavadba vágtam.)

Belül nagyon szép pillanatokat éltem meg, és máskülönben is jó hangulatban telt a délután. Ez egy olyan maraton volt, ahol nem voltak vetélytársaim. Önmagamat győztem le, mint Ló Szerafin Lázár Ervin könyvében. 🙂 Magamnak bizonyítottam. Azt akartam, hogy minél tovább énekeljek, egyszerűen azért, mert nagyon szeretek énekelni.

Două luni la București

Voi îndesa în această postare de blog trăirile, evenimentele a două luni (15 august – 15 octombrie 2016). În această perioadă am beneficiat de o bursă în București, oferită de Institutul Cultural Român pentru traducători în formare.

Încep prin a vă spune că am fost cazați la Mogoșoaia, la marginea capitalei, în Palatul Brâncovenesc. Starea în care am fost acolo, poate fi comparată oarecum cu bunăstarea paradisiacă. Cameră mare, înaltă cu o priveliște frumoasă spre parcul organizat, pitoresc care parcă m-a îndemnat să nu mă zgârcesc cu plimbările și să încep diminețile cu jogging. M-am luat deci la întrecere cu mașina de măturat, am ocolit jeturile de apă care țâșneau dezordonat din sistemul de irigație și am lăsat să mă spele, să mă detoxifice liniștea. În parc am întâlnit relativ multe veverițe, din păcate nu pot documenta acest fapt cu ajutorul unor poze. În cazul păsărilor însă da (vedeți mai jos).

Palatul de la Mogoșoaia este deci un loc minunat, curat, liniștit. Cel puțin în cursul săptămânii. Fiindcă la sfârșit de săptămână este invadat de cei care se plimbă acolo, de familiile doritoare de picnic și pe deasupra de mulțimea festivă gălăgioasă – în palat aproape la fiecare sfârșit de săptămână a fost nuntă, botez sau ziua de naștere a cuiva – și mai mult decât atât, parcul a fost invadat de o adevărată ceată de mirese. Lângă ele mirii păreau mai degrabă figuranți, parcă chiar mai puțin importanți decât însoțitorii încărcați până la refuz cu tot felul de ustensile și aparate foto. Uneori am putut număra chiar și zece mirese în curtea palatului.

Înainte de a vă lăsa cu impresia că bursa a constat din faptul că m-am bucurat de avantajele unui palat de la marginea Bucureștiului și din faptul că i-am îndurat dezavantajele, trebuie să vă spun că scopul principal al bursei a fost studiul. Am participat la cursuri foarte cuprinzătoare și incitatante de traductologie, de literatură română contemporană și de limba română cu conducerea unor profesori extraordinari. Ne-am întâlnit cu scriitori, traducători și, pe cât s-a putut, ne-am aruncat în viața culturală bucureșteană (cinema, teatru, muzee, lansări de carte, concerte etc.) și ne-am aruncat și asupra ofertelor culinare ale orașului – pe cât s-a putut (adică: până când nu ne-am mai putut mișca).

Unul dintre cele mai mari cadouri, bucurii a fost faptul că m-am împrietenit cu ceilalți participanți. Au sosit din diferite țări (Canada, Franța, Polonia, România, Slovacia, Spania) fiind traducători ai literaturii române. Majoritatea lor cunoaștea și multe alte limbi în afară de cea maternă și limba română, astfel în grup funcționa un fel de rețea lingvistică în care româna era limba care ne lega pe toți. Am vorbit mult despre comunicarea dintre limbi, am căutat punctele comune, am potrivit sensuri, ne-am scăldat în bucuria descoperirilor mărunte, în noutatea pe care celelalte limbi au însemnat pentru noi, am spus frânturi de limbă în limbile noastre materne și am explicat jocuri de cuvinte intraductibile.

14614259_1193844577340562_580013215_o

În mijloc: scriitoarea Doina Ruști; rândul de sus: Marek Marszalek, Bertóti Johanna, Klaudia Gagova, Julie Lespinasse; rândul de jos: Olimpia Verger, Maria Tonu, Victor Pena Irles, Brian Moreno Martinez

Bucureștiul își are frumusețile sale (deși primele adjective care îmi vin în minte despre oraș sunt: murdar, agresiv, gălăgios). Mi-a făcut plăcere să mă plimb pe străzile întortocheate ale Centrului Vechi pierzându-mi (definitiv) simțului orientării, să mă minunez de casele care mai de care mai frumoase din Muzeul Satului și desigur (iar am ajuns aici) să stau pe câte-o terasă plăcută a unor restaurante (și desigur nu doar să stau, ci să mă ocup de consumarea prânzului sau a cinei).

Într-un sfârșit de săptămână am ajuns și la Constanța cu una dintre colegele mele, a cărei prietenă a fost foarte amabilă și ne-a primit. Într-o seară ne-am dus într-un restaurant grecesc cu muzică live, la Mamaia. Pentru prima dată în viață am dansat pe muzică grecească. A fost prezentată tradiția spargerii de farfurii: în timp ce dansatorul principal dansa cu multă trăire, au fost trântite de pământ o sumedenie de farfurii special pregătite pentru această ocazie. Aproape toți dintre oaspeți și-au scos telefoanele mobile / aparatele foto și au încercat să se apropie cât mai mult de evenimentul hic et nunc, înghesuind într-un spațiu din ce în ce mai mic dansatorul și persoanele care au spart farfuriile. Eu am lăsat clipa să se zdrobească în timpul nesfârșit, ca farfuriile care apoi au fost apoi măturate și date la o parte.

A fost o bucurie în plus că mi-am sărbătorit ziua de naștere la București alături de colegii mei, incredibil de amabili și că am fost invitata emisiunii Războiul Sfârșitului Săptămânii la Radio Guerrilla împreună cu aceeași prietenă cu care am fost la mare. Emisiunea poate fi ascultată și ulterior aici.

În final vă arăt acea alee pe care am mers, am alergat de nenumărate ori și pe care se poate părăsi parcul din Mogoșoaia.

parkbolki

Adiós

Au revoir

Do videnia

Do widzenia

Goodbye

La revedere

Viszontlátásra

Két hónap Bukarestben

Ebbe a blogbejegyzésbe két hónap (aug. 15. – okt. 15. 2016.) élményeit, eseményeit fogom belesűríteni. Ez idő alatt a Román Kulturális Intézet kezdő műfordítóknak szóló, bukaresti ösztöndíján vettem részt.

Kezdem azzal, hogy a Bukarest széli Mogoșoaia-n voltunk elszállásolva, a Brâncoveanu Palotában. A paradicsomi jóléthez valamelyest hasonlítható az az állapot, amibe ott kerültem. Tágas, magas szoba szép kilátással, rendezett, festői szépségű park, ami mintha csak arra várt volna, hogy ne fukarkodjak a sétákkal, és hogy reggelente futással indítsam a napot. Versenyt futottam tehát a söprőgéppel, kerülgettem a locsolóberendezésből néha szabálytalanul spriccelő vízsugarakat, és hagytam, hogy átmosson, méregtelenítsen a nyugalom. Viszonylag sok mókussal lehetett találkozni a parkban, sajnos ezt nem tudom fotóval dokumentálni, a madarakat már inkább (lásd alább).

A Mogoșoaia-i Palota tehát csodálatos, nyugodt, tiszta hely. Legalábbis hétközben. Mert hétvégén elárasztják az arra sétálók, a piknikező családok, és ezen felül az ünneplő, zajos tömegek – a palotában szinte minden hétvégén lakodalom volt, keresztelő vagy születésnap –, és még ezen felül is elárasztja a parkot a menyasszonyok egész hada. Mellettük a vőlegények inkább csak statisztáknak tűntek, mintha lényegtelenebbek lettek volna a fényképezőgépekkel és mindenféle kellékekkel rogyásig felszerelt kísérőknél. Volt, hogy tíz menyasszonyt is össze lehetett számolni a palota udvarán.

Mielőtt úgy tűnne, az ösztöndíj abból állt, hogy egy Bukarest menti palota előnyeit élveztem, hátrányait sínylettem, elmondom: a lényeg azon volt, hogy képezzük magunkat. Nagyon tartalmas, izgalmas fordítás, kortárs román irodalom és román nyelv kurzusokon vettünk részt nagyszerű tanárok irányításával. Találkoztunk írókkal, fordítókkal. És ezen túl, amennyire csak tőlünk telt, belevetettük magunkat Bukarest kulturális életébe (mozi, színház, múzeumok, könyvbemutatók, koncertek stb.), és belevetettük magunkat a város kulináris kínálataiba is – amennyire csak tőlünk telt (értsd: míg a hasunk meg nem telt.)

Az ösztöndíj egyik legnagyobb ajándéka, öröme, hogy összebarátkoztam a többi résztvevővel. Különböző országokból (Franciaország, Kanada, Lengyelország, Románia, Spanyolország, Szlovákia) érkeztek a román irodalom fordítóiként. Többségük az anyanyelvén és a románon kívül sok más nyelvet is ismer, így aztán a társaságot egyfajta nyelvi háló jellemezte, ahol a román nyelv volt az, ami mindenkit mindenkivel összekötött. Állandó téma volt a  nyelvek közötti kommunikáció, kerestük a közös nevezőket, megfeleltettük a jelentéseket, lubickoltunk az apró felfedezések örömében, a többi nyelv újszerűségében eladdig, hogy kiki nyelvtörőket mondott a saját nyelvén, és lefordíthatatlan szójátékokat magyaráztunk egymásnak.

14614259_1193844577340562_580013215_o

Középen: Doina Ruști író; fent balról: Marek Marszalek, Bertóti Johanna, Klaudia Gagova, Julie Lespinasse; lent balról: Olimpia Verger, Maria Tonu, Victor Pena Irles, Brian Moreno Martinez

 

Bukarestnek megvannak a maga szépségei (még akkor is ha elsőre olyan jelzők jutnak eszembe róla, hogy: mocskos, agresszív, zajos). Nagy élvezet volt a régi központ tekervényes utcáin sétálni, (végképp) elveszítve a tájékozódó képességemet, a falumúzeum szebbnél szebb házaiban gyönyörködni, nomeg (itt kötök ki megint) kiülni egy-egy hangulatos étterem teraszára (és persze nemcsak ülni, hanem lefoglalni magam azzal, hogy megebédelek vagy megvacsorázok).

Valamelyik hétvégén az egyik kolléganőmmel Konstancára utaztunk, akinek egy ottani nagyon kedves barátnője vendégül látott bennünket. Egyik este elmentünk egy görög étterembe, Mamaia-ra. Görög zenekar játszott, és életemben először görög táncokat jártam. A tányértörés hagyományát is bemutatták: a fő táncos átszellemült szólótánca alatt rengeteg, speciálisan erre az alkalomra előkészített tányért vágtak a földhöz. A vendégek közül nagyjából mindenki elővette az okostelefonját/ fényképezőgépét, és igyekezett minél közelebb férkőzni az „itt és most”-hoz, végül már egészen kicsi helyre szorítva be a táncost és a tányérokat összetörő személyeket. Én csak hagytam, hogy a pillanat szétmálljon az időben, mint a tányérok, amiket aztán összesepertek, eltüntettek.

Külön öröm volt, hogy a születésnapomat Bukarestben ünnepeltem a hihetetlenül kedves kollégáim körében, és hogy a Guerrilla Rádió Războiul Sfârșitului Săptămânii (Hétvégi háború) című műsor vendége voltam ugyanazzal a barátnőmmel együtt, akivel a tengeren voltunk. Utólag is meghallgatható az énekléssel egybekötött beszélgetés itt.

Végül megmutatom nektek azt a hosszú sétányt, amin sokszor végigmentem, futottam, és amin keresztül el lehet hagyni a Mogoșoaia-i parkot.

parkbolki

Adiós

Au revoir

Do videnia

Do widzenia

Goodbye

La revedere

Viszontlátásra