Bevallom, féltem az első repüléstől. Nem attól, hogy bent leszek a repülőben, a repülőgép pedig fent a levegőben, hanem az azt megelőző járulékos procedúráktól. És hogy egyedül kell utazzak. Olyan volt nekem bemenni a reptérre, pontosabban készülni arra, hogy be fogok menni a reptérre, mintha legalábbis egy labirintusba indultam volna. A repülőtársaság weboldalát alaposan átnéztem, a tőlük kapott e-maileket többször tüzetesen átolvastam, mire kell odafigyelni a repülőtéren? típusú fórumokat kerestem, elolvastam lelkiismeretesen a hasznosabbnál hasznosabb tanácsokat. Most az izgalmas dramaturgia azt követelné, hogy az alapos felkészülés ellenére valamin elbukjak. De nem. Minden simán ment.
Fent a levegőben erős késztetést éreztem, hogy verset írjak a felhők addig nem látott dimenzióiról. De inkább csak hagytam, hogy átmossák az agyamat az addig nem tapasztalt vizuális élmények. Közben egyre közelebb kerültem Svédországhoz, az úticélhoz.
Az Interplay nevű drámaíró fesztiválra utaztam Ljungskile-be. Göteborgban landolt a gép, és velem 180 fokot fordult a világ. Nem tudom, létezik-e olyan fogalom, hogy a svéd nyugalom, ha nincs, akkor én most megalkotom. Az első momentuma az ottlétemnek az volt, hogy pénzt váltottam, és a pénzváltó alkalmazottja nagyon kedvesen elbeszélgetett velem. Elbeszélgetett velem. A pénzváltó alkalmazottja. A pénzváltóban. Épphogy el nem érzékenyültem.
Ez a barátságos légkör végigkísérte az egész ottlétemet, sőt, a fesztivál résztvevőit mintha a kedvesség és nyitottság alapján válogatták volna össze. Valójában fiatal drámaírók jelentkezését várták, akik be kellett küldjenek egy még meg nem jelent, be nem mutatott, angolra lefordított darabot, ami valamilyen módon kötődik a gyerek- és ifjúsági színházhoz.
Egy régi írásomat vettem elő, konkrétan az első bábdarabomat. Csoportokban dolgoztunk, alaposan átbeszéltük az írásokat. Egyéni foglalkozások is voltak, ahol egy tanár egy résztvevő darabjával foglalkozott.
Különösen kedves emlékként raktároztam el azt az estét, mikor valaki azt találta ki, hogy mindenki énekeljen valamit a saját nyelvén (21 országból érkeztek a résztvevők). Magyar és román énekekkel egyaránt gazdagítottam a felhozatalt, sőt, meg is énekeltettem a társaságot a fagyis dalommal (Csík Mónika versének megzenésítéséről van szó). Másnap, a hajózás alkalmával meg kellett ismételni a “fagyizást”. Mert hajózás is volt, igen. Jó dolgunk volt nagyon, és a terülj-terülj svédasztalkámról még nem is szóltam egy szót sem. 🙂
***
Ezzel az motívummal át is evezek a nyaram másik fontos eseményére. Az Író Cimborák gyerekirodalmi táboráról van szó, ahol meghatározó tapasztalat volt az evés (mint olyan). Lévén hogy rengeteg volt belőle. A főétkezések között egész fornetti-hegyek vártak bennünket. A hangsúly persze az alkotáson volt és a különböző gyerekirodalmi témájú előadásokon való résztvételen. A táborban született írásokból kiadvány is készül. Várva-várom, hogy kézbe vehessem.
Egy kis spoilert talán megengedhetek magamnak. Az írás végén közlök egy rövid verset, amit a táborban írtam.
Kiskunfélegyháza, a tábor helyszíne, igencsak kellemes kisváros. A könyvtárban (itt volt régen Petőfi édesapjának a mészárszéke) zajlottak az előadások, főleg ott került sor az írásra is. Szabad időnkben sétáltunk a sétálóutcán, fagyiztunk a fagyizóban, szalonnát sütöttünk a Parakletos Könyvesház udvarán.
A másfajta fagyizás (lásd fenti link) Kiskunfélegyházán sem maradt el. A tábor zárórendezvényén felolvastunk a táborban született munkákból és megzenésített versek is elhangoztak. Többek között afagyiafagyiafagyi. Úgy tűnik, ez is visszatérő motívum ezen a nyáron.
Közvetlenül a tábor után bónuszként elmentem a budapesti ZAZ koncertre. Köszönet annak, aki elvitt. Kalapemelés ZAZ teljesítménye előtt. Magnifique!
Várom az estet
Várom az estet,
mikor a mese testet ölt.
Utazunk oda,
ahol a csoda végbemegy.
Lehunyom szemem,
olvasol nekem. Hallgatom.
Majd jön az álom,
ott újra látom a mesét.
Johannapló 